Heisler András megint elemében érzi magát. Így fogalmazott tegnap a Margit hídnál megtalált emberi maradványok temetésén a Kozma utcai zsidó temetőben: „A Duna mélye, a golyónyomok a házfalakon, a rendre előkerülő, fel nem robbant bombák emlékeztetnek bennünket a magyar történelem legsötétebb korszakára. Arra az időszakra, amikor magyarok lőttek magyarokat a Dunába.”

Heisler nem olvas, pláne történelemkönyveket, az őt ért kritikákra sem figyel, de még fogalmazni sem tud. Ha olvasna, megtanulhatná már végre, hogy vagy magyar valaki, vagy zsidó. Bár bocsánatot kérek a triviális példáért, de a meggyfára sem mondhatom, hogy cseresznyefa azon az alapon, hogy mindegyik – fa.

Heisler azonban az őt ért kritikákra is legyint. Legalább zsidó kritikusaira figyelne. Ha tudna olvasni, ajánlanám neki mindenekelőtt Újvári Péter monumentális művét, a Magyar Zsidó Lexikont. Újvárinál nincsen olyan, hogy zsidó-magyar vagy magyar-zsidó. Van zsidó és van magyar. Külön.

Heisler azonban – ez, ha nem is a hetedik, de a harmadik csapás – még fogalmazni sem tud. Pénteki beszédében ugyanis elhangzott: „Volt tisztessége annak a magyar munkásnak, vagy művezetőnek, aki 2011-ben először fedezte fel a Duna iszapjában a csontokat.” Mi az, hogy először? Miért, később is felfedezték?

Száz szónak is egy a vége: egy olyan közösségről amelynek élén egy Heisler áll, csak annyi mondható biztosan, hogy megmérettetett és könnyűnek találtatott...