Csaknem napra pontosan ötvenkilenc évvel azután, hogy Szentgotthárd közelében ismeretlenek meggyilkolták a fiatal lelkipásztort, 2016. december 17-én a szombathelyi Szent Kvirin-templomban megnyitották a Brenner János-emlékévet. Az ünnepi alkalomból Brenner Józsefet, a vértanú pap öccsét kérdeztük.

József atya szavai nyomán alaposan elgondolkodhatunk azon, mit jelent kereszténynek lenni nehéz időkben, mit jelent a hithez való ragaszkodás minden kedvezőtlen körülmény ellenére. Hogy ez lehet egészen hősies, „életre-halálra” ügy is; minden e világin túlmutató. Ahogyan a vértanúk számára már az első századokban az volt.

– Milyen emlékek égtek Önbe legerősebben a bátyja meggyilkolásával kapcsolatban?

– Újmisés pap voltam akkor Lentiben. Hétfőn távirat érkezett a plébániára apámtól, hogy menjek haza, mert János hirtelen meghalt. Az első gondolatom az volt, hogy biztosan motorbalesetet szenvedett, de a szombathelyi postás, akit felhívtam, már tudta, hogy gyilkosság történt. Hogy hol, azt harminckét éven át nem tudhattuk meg. 1989-ben jártam ott először; az az asszony mutatta meg a helyet, aki annak idején megtalálta. Azt mondta, elvesztette a hitét a történtek hatására. A bűneset emléke elevenen élt a faluban. 2000-ben is ezt tapasztaltam, amikor dokumentumfilmet készített az ügyről a magyar televízió. Egy idős asszony először azt állította, hogy semmit sem tud, semmit sem látott, nem sokkal később viszont megmutatta, hol feküdt a bátyám holtteste, és kiderült, hogy éppen az ő férje vitte be a halottasházba. Bármilyen hihetetlen, a félelem még ekkor is benne dolgozott. Mert közvetlenül a gyilkosság után megfélemlítették a környéket, hogy a hír terjedésének elejét vegyék. Azt akarták, hogy az emberek magukba temessenek mindent.

– Mit gondol a gonosznak a világban való jelenlétéről annak kapcsán, hogy egy papot, aki mások szolgálatára áldozza az életét, meggyilkolhatnak? Hogyan hatott a papi hivatására, működésére ez a háttér, ez az alapélmény?

– A sztálinista időszakban, az ötvenes években, de ’56 után is minden fiatal pap és szeminarista jól tudta, hogy kockázatot vállal, mert eleget hallottunk papok bebörtönzéséről, agyonveréséről. Amikor a papságot vállaltuk, abban ez is benne volt. Az első szentek a vértanúk voltak, és az Egyház az első századok óta különösen is tiszteli őket. Vagyis a vértanúság nem olyasmi, aminek a lehetősége teljesen ismeretlen és idegen lenne egy pap számára.

János egész biztosan tudta, hogy megölhetik, mert már korábban is megpróbálták. Két hónappal korábban, amikor Farkasfán tartott hittanórát, az erdei útra, amelyen motorral hazafelé tartott, fahasábokat szórtak, hogy a sötétben felbukjon bennük. A gyilkosságot nem személyesen ellene, hanem a pap ellen követték el. Ezt bizonyítja az is, hogy abban az évben öt papot gyilkoltak meg szerte az országban. János a lelki naplójában megemlíti, hogy ha kell, az életét is odaadja a hivatásáért.

Hogy mint pap konkrétan mit tett, amiért meggyilkolták? Ez is kiderült, egy Szentgotthárdról Budapestre küldött rendőrségi jelentésből. Az volt a bűne, hogy összefogta, a plébániára gyűjtötte az ifjúságot.

– Könnyebb vagy nehezebb volt a papi hivatásban megmaradni azokban az időkben egy vértanúvá vált pap fivéreként?

– Nem inogtam meg, ha erre gondol. Nem féltem, talán azért sem, mert fiatal voltam. Megesett, hogy amikor az erdőn keresztül hazafelé tartottam a sötétben, egy részeg ember hirtelen éppen előttem emelkedett ki az árokból. A kulcscsomó ott volt a zsebemben, ahhoz kaptam oda ijedtemben, hogy védekezzem, ha szükséges.

– Milyen zaklatások érték Önt és László bátyját János miatt?

– János ügye védett, bennünket már nem mertek bántani. Megbízhatatlannak számítottunk, így én több mint harminc évig káplán maradtam, de bajunk nem esett. 2005-ben elhunyt László bátyámnak is hasonló volt a sorsa: csak kis falvakban szolgálhatott. Az mindkettőnknek rettenetesen fájt, hogy Jánosról szinte beszélni sem szabadott. Sőt még a fényképét is levetették a győri szemináriumban!

– Hogyan tudták segíteni egymást Lászlóval a szörnyű veszteség és megrázkódtatás feldolgozásában?

– Egymást nem kellett vigasztalnunk, sokkal inkább a szüleinket. Őket ugyanis nagyon megviselte a fiuk erőszakos halála. Apánk néhány évvel később meghalt, de édesanyánk hosszú életű volt, és mindig emlegette, soha nem tudta elfelejteni. Mindvégig bántotta, hogy nem volt szabad beszélni Jánosról és az ügyéről. Csak a hitbe kapaszkodhatott, az adott neki vigaszt.

– Egy ilyen trauma évtizedeken, sőt akár egy életen át is éreztetheti a hatását egy testvér és egy család életében. Önnek mi segített leginkább a lelki béke megtalálásában?

– A családokat sajnos sújthatják halálesetek, sőt még az is előfordulhat, hogy fiatalon hal meg valamelyik családtag. És olyankor csak a hit segít. Számunkra akkor külön tehertétel volt a gyilkosság elkövetésének brutalitása, és az, hogy amikor az ügyben beidéztek bennünket, úgy bántak velünk, mintha gyanúsítottak lennénk. Vagyis hogy a hatóságoktól semmi segítséget nem kaptunk. Ami nem is csoda, hiszen azok nyomoztak, akik a gyilkosságot elkövették.

– A tettes soha nem lett meg. Milyen kérdések foglalkoztatták a gyilkosságot illetően, vagy foglalkoztatják akár ma is? Milyen magyarázatot tart a legvalószínűbbnek?

– Több hulláma is volt a nyomozásnak, egyik sem tekinthető komolynak. Először féltékenységi ügyként akarták tálalni a gyilkosságot, aztán egy idősebb férfit ítéltek halálra kétszer is, aki a vád szerint pénzvágyból gyilkolt volna. Később őt felmentették. Végül nyolc év után azt a fiút ítélték el hét évre, aki a bátyámat éjfél körül kihívta, és azt hazudta neki, hogy súlyos beteg várja a segítségét. De azokat, akik ezzel a fiút megbízták –ávósok, rendőrök, nyomozók, két párttitkár – soha nem ítélték el, és még a nevüket sem szabad leírni, hiszen az rágalmazásnak számítana.

– Mit gondol, milyen hatással volt János vértanúsága a magyar Egyházra a legnehezebb időkben és azóta?

– Miután Jánost meggyilkolták, négy falut félemlítettek meg kutyás rendőrökkel. Ez évtizedes hallgatáshoz vezetett. A hitélet viszont érdekes módon fellendült, és a gyilkosság napján, december 15-én minden évben mécseseket gyújtottak a helyszínen. Az eset híre pedig a tiltás ellenére az egész országban elterjedt. 1989-től egyre többeket érdekeltek a részletek, így engem is sokfelé meghívtak, hogy beszéljek róluk, Jánosról. Boldoggá avatásának ügye az utolsó fázisba ért, nemsokára a bíborosok elé kerül.

Kiállt a hivatásáért, áldozatot hozott az Egyházért. Huszonhat éves volt, vagyis egészen fiatal, és vidám természetű. Felnéztem Jánosra, részben azért is, mert nagyon intelligens, több nyelven beszélő ember volt. 1956-ban, amikor a plébániáján meglátogattam, láttam, mennyire tudja, hogyan kell bánni az emberekkel, mennyire szívből szolgálja őket. Jó pap volt, és még inkább az akart lenni. Nagy példakép lehet belőle, én ebben reménykedem.

(A Brenner Józseffel készült videót január 15-től nézhetik meg a KATTÉKÁ-ban.)

Fotó: Merényi Zita

Kiss Péter/Magyar Kurír