Sokszor hallani, hogy a szabadkőművesség nem homogén szervezet, nem egynemű közösség. Többféle ága van, sok irányzat elfér benne. Nem lehet egyértelműen pozitívnak vagy negatívnak minősíteni működését. És a valóság?

Itt van előttem a „Magyar Kultúra” 1936-os évfolyama. Ijesztően időszerű írásokkal, nem utolsósorban éppen a szabadkőművességről.

Mindjárt az elsőből kiderül, miért nem esnek kétségbe a vakoló testvérek, ha valahol csütörtököt mond újabb „humánus” akciójuk (1936. január 5. 4. old.):

„Hogy van-e a nevelőnek konstruktív világnézete, vannak-e építő célkitűzései, a kereszténységben gyökerező erkölcsi meggyőződései, van-e mindenekfölött magával ragadó s példaadó nevelői egyénisége, akár egyetemi katedrán ül az oktató, akár közép- vagy szakiskolában, akár egytermes falusi iskolában működik, azzal a liberális közoktatásügyi bölcsesség évszázadokon át egyáltalán nem törődött. Szabadkőmíves tanárok, szocialista tanítók épp olyan jók voltak neki (ha voltak olyan jók), mint például a szerzetes tanárok. A modern Franciaországnak körülbelül 90 000 állami tanár és tanítója szocialista, tehát atheista. De még a régi, liberális Budapest is előszeretettel dugdosta középiskoláinak katedráira a hitehagyott katolikus papokat. Nyilvános esküszegők mint nevelők! Lehet-e bizarrabb képe a bizarr helyzetnek?”

Vagyis ha azok a gyűlölt papok ellenünk dolgoztak, most álljanak a sorainkba. Legalábbis a kompromittálhatók.

Egy másik idevágó cikk beszámol, miként kíván „vérfrissítést” a szabadkőművesség oly leszerepelt francia ága (1936. április 5. 215-216. old.):

„A francia jezsuiták előkelő folyóiratában, az Études-ben nagyobb cikk jelent meg a szabadkőmívesség mai helyzetéről, különös tekintettel a francia viszonyokra. A szerző elmondja, hogy a Grand Orient páholy 1935-i kongresszusán nagyon pesszimista hangulat uralkodott és a szabadkőmívesség helyzetéről a következő keserű és lehangoló mérleget állították fel: a páholyok már nem gyakorolnak semmi vonzóerőt a közönségre, sőt ellenkezőleg a legtöbb esetben taszító erőt képviselnek. A szabadkőmívesek közül is a legtöbben arra törekednek, hogy szabadkőmíves mivoltukat és odatartozandóságukat eltitkolják. Az ifjúságot nem érdekli többet a páholyok élete és működése, teljes közönnyel, sokszor megvetéssel viseltetnek iránta. A páholyok közleményeit és kiadványait kevesen olvassák s azok is, akiknek a kezébe kerül, bizonyos szkepszissel térnek fölötte napirendre. A közvélemény már nemcsak közömbösen, hanem igen sok esetben ellenségesen viseltetik a szabadkőmívességgel szemben. Mind nyíltabb és hangosabb lesz a vád, hogy a szabadkőmívesség titkos uralmi rendszer, mely csak egyeseket segít nyeregbe, másokat pedig elnyom és leigáz; magánérdekeit fölébe helyezi a közérdeknek; valóságos maffia, mely a gyengéket kiszipolyozza s romboló összetartásának és működésének eredménye az a sok nemzeti és nemzetközi baj, mely Európa felett feltornyosult. A páholy kongresszusán keserűen állapították meg azt is, hogy nemzetközi viszonylatban a szabadkőmívesség rengeteget vesztett. Olaszország nem tűri a páholyok működését és a szabadkőmíves szellemre halálos csapást mért, Németország egy tollvonással megszüntette az egész szabadkőmíves intézményt, a demokrácia klasszikus hazájában, Svájcban is hasonló veszedelem fenyeget, sőt Franciaországban is már odáig fajult a helyzet, hogy a szabadkőmívessség védelmére külön úgynevezett védelmi egyesületeket kellett alapítani.

Ezzel szemben viszont az is tény, hogy a szabadkőmívesség a helyzet láttára erősebb tempóba fogott. Elsősorban is elhatározták, hogy a páholyokat megnyitják a nők előtt. Ez a határozat annál feltűnőbb, mert idáig a szabadkőmívesség nemcsak hogy mereven elzárkózott a nők elől, hanem egyenesen a nők politikai emancipációjának leghangosabb és legkérlelhetetlenebb ellensége volt. Helyes szimattal észrevették, hogy a választási urnák Franciaországban is előbb-utóbb meg fognak nyílni a nők előtt és így a vallásilag mindig hűbb és kitartóbb női elem a francia politika irányait is megváltoztathatja. Ennek előrelátásában indul meg most az új szabadkőmíves roham a nők megnyerésére. Másik határozatba ment törekvésük a gyermek és az ifjúság megnyerésére irányul, amit különösen a francia iskola laikus szelleme által akarnak elérni. Ez a gondolat nem új a francia szabadkőmívesek között. Hiszen szinte egy század óta elkeseredett harcokat vívtak az iskoláért, ami nagy részben sikerült is nekik. A háború után azonban a helyzet megváltozott. Behatásuk az iskolára megtört s az erősen felszaporodó katolikus iskolák és nevelőintézetek komoly védőgátakat emeltek ellenük. Ezért a szabadkőmívesség új rohama elsősorban a katolikus magániskolák ellen fog irányulni. S végül a közvélemény és a közhangulat átszerelését vették célba; elhatározván, hogy a sajtóban, a filmben, a színházban és a rádióban erősebb befolyást fognak maguknak biztosítani.”

Ám nemcsak francia földön kezdtek újabb vakondtúrásba a derék malterkanalas vitézek. Trianon ellenére és után úgy gondolták, ideje továbbra is megdolgozniuk a hazai közvéleményt is (1936. július 5-20. 48.old.):

„Addig folyt a játék a magyar politikában és közéletben a keresztény és nemzeti jelszavakkal, míg végre sikerült mind a kettőt a felismerhetetlenségig eltorzítani s bizonyos értelemben lejáratni. Már legközelebb azt is meg fogjuk érni – bizonyos előjelek már vannak –, hogy régi vagy új, erkölcsrontó és vallástipró intézményeket és tanokat fognak a kereszténység vagy a nemzetvédelem jegyében ajánlani és terjeszteni. A Nemzeti Ujság leplezte le például a múlt héten, hogy a szabadkőmívesség újra mozgolódik. Keresik a nagyvilági kapcsolatokat, s titkon toborozzák már az új páholyokhoz a tagokat. Számítanak arra, hogy a magyar könnyen és gyorsan felejt s így azt az országrontó munkát is, amit a szabadkőmívesség Magyarországon elvégzett, talán a mával vagy a holnappal már el is tudja feledni. Nehezen hisszük ugyan, hogy földalatti mozgolódásuknak komolyabb sikere legyen. De a hatóságoknak és a társadalomnak résen kell állniok, hogy minden kísérletet csírájában elfojtsanak. Éppen elég külső és belső baja van ennek az országnak, semhogy ráérne tűzfészket ültetni a nyaka mögé.”

Végül, de nem utolsósorban Szovjet-Oroszországról sem mondtak le. Hiába, egységben az erő. Hol van már a tavalyi hó, a harsány elhatárolódás egymástól? Kommunista és szabadkőműves egyáltalán nem ősellenségek (1936. szeptember 5. 123. old.):

„Jól tudjuk, hogy a bolsevizmus esküdt ellensége volt a szabadkőműves páholyoknak s Lenin a hatalom átvétele után rögtön meg is szüntette az oroszországi páholyok működését. A kremlin új ura: Sztálin is rossz véleménnyel volt a szabadkőműves mozgalomról s éppen úgy mint Lenin, jellegzetesen proletárellenes célzatú, par excellence polgári osztálybeli szövetkezést látott benne. A kommunista pártok orosz és nem orosz tagjainak kifejezetten meg is tiltotta a páholyokba való belépést. Amikor azonban a spanyolországi jobboldali front felgöngyöléséről, majd Laval francia miniszterelnök megbuktatására a Front populaire megszervezéséről volt szó: a francia baloldali mozgalom egyik vezetője talált rá a nehezen keresett közös platformra, melyen a polgári, mérsékelt szocialista és marxista pártokat majd egyesíteni lehet. Ez a közös nevező a szabadkőműves szolidaritás volt, melyből hamarosan – úgymond – a népi arcvonalak cementhabarcsa lett… A Komintern a cél érdekében tehát rövidesen megváltoztatta eddigi elvi álláspontját, és azóta a szabadkőművesekben legértékesebb és leghívebb szövetségeseit és előcsapatait respektálja. Teljes joggal!”

Hangsúlyozom, tudom, semmi új nincsen ebben. Mikor s hol nő nagyobb fű, fejhető minél több tej – ez csupán a kérdés. Szóval bármi is történjék, csak a páholyok maradjanak!