Az, hogy egy megválasztott közjogi méltóság a nemzeti egység érzetét kívánja kifejezni, sehol nem váltana ki megdöbbenést. Márpedig az „Amerika az első” hívószó rezonál az amerikai választópolgárok millióinak az érzéseire, akik úgy vélik, a politikai és gazdasági elit magukra hagyta őket. De hasonlóan vélekednek széles tömegek Amszterdamtól Bécsig, s bár unalomig ismétlik ennek a nagy kiábrándulásnak az okait (a globalizáció, a jóléti állam vívmányainak erodálódása, a munkahelyek kihelyezése szegényebb országokba, az úgynevezett prekariátusréteg bővülése), jelenleg nem látni azt a politikai irányzatot, amely az e hullámon magasra törő protestpártokkal szembeszállhatna.

A három nagy világforgató eszme, amelyeket a XVIII. század szült, nevezetesen a liberalizmus, a konzervativizmus és a szocializmus, elveszítették lendületüket. De a XXI. század elején egyik eszmeáramlat sem örvend olyan rossz hírnek, mint a liberalizmus. Az Egyesült Államok ultrakonzervatív köreiben az 1960-as évek óta divatos egyenlőségjelet tenni a „liberalizmus” és a „hazafiatlanság” vádja között. A közelmúltban a Tea Party nevű libertariánus mozgalom, valamint Trump hívei is előszeretettel ostorozták a liberalizmust. Mára az Egyesült Államokban a liberalizmus rossz cégérré vált. Furcsa, hogy miközben az Egyesült Államokban a politikai és eszmei liberalizmusról rendre leszedik a keresztvizet, a gazdasági liberalizmussal, méghozzá annak fundamentalista, mára meghaladott irányzatával láthatóan keveseknek van baja az amerikai jobboldalon. (Az amerikai baloldali kritika ennek épp a fordítottja: akik elfogadják általánosságban a liberalizmust, azok ostorozzák a neoliberális gazdaságpolitikát, valamint az olló kinyílását a gazdagok és szegények között).

Gyakran kimutatható, hogy amit a bírálók „liberálisnak” neveznek, az valójában nem is a liberalizmus jellegzetessége. A rideg, durva manchesterizmus, a globális gazdasági és szociális egyenlőtlenségek elfogadása, az értékrelativizmus (a kereszténység és a felvilágosodás értékeinek sutba dobása), a hidegfejű társadalommérnöki elitizmus, a multikulturalizmus erőltetése nem a liberalizmus sajátja, és még kevésbé vezethetők le ezen eszmeáramlatból! Annál több köze van a történelmi liberalizmusnak mindahhoz, amit ma a konzervativizmus és a szociáldemokrácia képvisel: az alkotmányosság értékéhez, a jog és szokások uralmához, a civil társadalomhoz, a döntések nyilvánosságához, a felelősséggel dönteni tudó állampolgár ethoszához.

Gratz Gusztáv, a méltatlanul feledésbe merült politikus és publicista szavai, amelyeket a Társadalomtudományi Társaság ülésén mondott el 1904-ben, ma kísértetiesen aktuálisak: „Tudom, hogy a liberalizmus csillaga széles e világon letűnt, s elvesztette régi varázserejét. […] Nyíltan beszélnek mindenütt a liberalizmus csődjéről, az igazán szabadelvű pártok egész Európában visszafejlődésben vannak, és két front ellen lévén kénytelenek küzdeni, mind szűkebb és szűkebb körökre szorulnak, helyükbe pedig új eszmék, új irányok lépnek.”

Gratz jól érzékelte a liberalizmus egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – dilemmáját: a liberalizmus központi kategóriája, a szabadság nem nyújt védelmet a gazdasági életből fakadó igazságtalanságokkal szemben. Amikor a klasszikus liberálisok korlátokat állítottak az önkénnyel és erőszakkal szemben, túlzottan is az egyéni önkényt és hatalmaskodásokat tartották szem előtt. A kapitalizmus azonban megteremtett egy másfajta önkényt, amelynek forrása nem a politikai hatalom, hanem a gazdasági egyenlőtlenség. A liberálisok így kényszerültek harcra egyfelől a szocialista, szociáldemokrata pártokkal, másfelől az újkonzervatív irányzatokkal a XIX. század végén. Hogy a liberálisok sokáig őrlődtek az eredeti szabadságeszményhez való ragaszkodás és a szociális igazságosság vállalása között, annak oka mindenekelőtt az volt, hogy elsősorban az egyént féltették az állam hatalmától. Ezenkívül a szociális liberalizmus elfogadottságát nagyban befolyásolta az adott országban a kapitalizmus kiforrottsága és a belső politikai stabilitás.

Nem véletlen, hogy a szociális liberalizmus éppen a kapitalizmus fellegvárában, Angliában, valamint a második ipari forradalom hazájában, Németországban vált befolyásossá, míg például a kapitalista fejlődésbe később csatlakozó Franciaországban a liberálisok – akiknek erős jobb- és baloldallal kellett megküzdeniük – doktrinerebbek voltak. Magyarországon pedig különösen megdöbbenve fogadták a századelőn azt a gondolatot, hogy az államnak dolga lenne a gazdasági egyenlőtlenségekkel. Gratz nem véletlenül emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját már 1904-ben: „a jövő liberalizmusa vagy szociális liberalizmus lesz, vagy egyáltalában elpusztul.” Látnoki szavak, csak éppen az elit egészének kellett volna címezni!

Magyarországon és általában a kapitalista rendszer félperifériáján, tehát Dél- és Kelet-Európában a liberálisok többsége dogmatikus álláspontot foglalt el a szociális törekvések elutasításában. A két háború közötti liberális pártok vállalták a szociális igazságosság értékét, és ugyanez az attitűd jellemezte a demokratikus ellenzékből kinövő Szabad Demokraták Szövetségének első éveit, ám aztán a liberális párt, feladva a szociális liberalizmust, a 2000-es években elköteleződött egy technokrata modernista program mellett, amelynek több köze volt a II. József-féle felvilágosult abszolutista hagyományhoz, mint a polgári liberalizmushoz. Mindeközben a párt egyre kevésbé volt érzékeny a leszakadó rétegek iránt.

Egy dolog vigasztalhatja a magyar liberálisokat: az Egyesült Államokban, erre a liberális fundamentumokra épült országban sem sikerült megoldani azokat a problémákat, amelyekkel a szegény Közép- és Kelet-Európa küzd. A globalizáció káros hatásai elérték az Egyesült Államokat is. Ám ez reményt adhat, hogy a liberálisok felülvizsgálják értékeiket, és bátrabban, nyíltabban vállalják a szociális liberalizmust, amely rezonál a globális egyenlőtlenségekre.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 02. 10.