Ajkán, különösen Padragkút városrészen járva a mai napig sok valótlanság kerül a felszínre, ha Hamusics János neve kerül szóba. Ő volt ugyanis a kádári diktatúra utolsóként halálra ítélt és kivégzett áldozata. Társai is súlyos börtönbüntetéseket kaptak, ha úgy vesszük, a semmiért. Most pénteken délelőtt éppen ezért „árnyékoszlató” megemlékezésre kerül sor a veszprémi bíróság udvarán, az egykori bitófa helyén az özvegy és fia, valamint a kivégzés egyik tanúja jelenlétében. 

Hamusics János a Somogy megyei Zákányban született sokgyermekes munkáscsaládban és fiatalként került Padragra a bányába. Hamar felhívta magára a figyelmet jó fizikumával, erejével, munkabírásával, szorgalmával és eszével is. Munkájáért több kitüntetést kapott, szakszervezeti funkciót is betöltött, a bányászathoz kapcsolódó tanfolyamokat végzett, végül robbantómester lett. Mivel a legveszélyesebb munkákat is elvállalta, hamar kivívta bányász társai elismerését.

Igazságszerető lévén látta, hogy ugyan a szocialistának mondott rendszerben, bár kivételezettebb helyzetben voltak a bányászok és a kohászok, mint a többi fizikai dolgozó, mégis nehéz az életük, a munkájukhoz képest kevés a fizetésük. Aztán 1956-ban a forradalom idején szinte elsőként csatlakozott a megalakuló Munkástanácshoz, de a visszaemlékezések szerint Budapestre is felment harcolni a szovjetek ellen. Hogy hol, melyen harcokban vett részt, azt ugyan nem tudni, de több hétig távol volt a munkahelyéről. Mivel a Bakonyban is volt ellenálló csoport, lehet, hogy velük volt. A forradalom leverése után fiatal feleségével megpróbált nyugatra távozni, de a határ közelében elfogták őket. Pénzük nem lévén (ugyanis azt annál a családnál hagyták, aki megígérte, hogy segít átjutni nekik Ausztriába) eladták mindketten a karórájukat, hogy vonatjegyet tudjanak venni Ajkáig. Amíg nem volt jegyük és nem szálltak vonatra, őrizet alatt voltak a szombathelyi vasútállomáson. Mivel Ajkán nem vett részt semmiben és szükség volt a munkájára, dolgozott tovább.

Aztán eljött a forradalom tizedik évfordulója, 1966. Ekkor buktak le a devecseri tanítók, akik Vaczkó László vezetésével „államellenes szervezkedésben” vettek részt. A bányában is téma volt ez az esemény. Aztán az egyik nap az üzemorvos visszaküldött dolgozni egy bányászt, aki ugyan beteg volt, de betelt az aznapra engedélyezett beteglétszám azzal, hogy jöjjön másnap vissza, akkor ki lesz írva.

Ezt Hamusics János nem hagyta szó nélkül. Elkezdtek egymás közt arról beszélgetni, hogy a nyugati munkás kevesebbet dolgozik, jobbak a munkakörülményei és a kapitalizmusban mégis sokkal jobban él, mint itt nálunk, ahol elvben a munkások vannak hatalmon. Valamelyikük szóba hozta 56-ot, meg hogy ki kellene újra robbantani a forradalmat, hogy jobb legyen a munkások helyzete. Aztán ezen a gondolatmeneten továbbhaladva eljutottak addig, hogy fel kellene robbantani egy Lenin-szobrot, ennek biztosan nagy visszhangja lenne. Mert 56-ban is a Sztálin-szobor ledöntése volt a kezdet. Megnézték előbb a szombathelyi, majd a budapesti Lenin-szobrot, de mindegyik nagyon ki volt világítva és forgalmas helyen állt, ártatlan sérülteket pedig nem akartak.

Beszéltek arról, hogy a devecseri rendőrség közelében kellene robbantani úgy, hogy a Torna-patakon egy kis tutajt úsztatnának le, végül ezt is elvetették. Aztán kaptak egy tippet, hogy a napok óta Ajkán át haladó szovjet katonai szerelvények közül kellene egyet kisiklatni. Egy másik tippadó felvilágosította őket, hogyan lehet a nyomozókutyák szimatát megzavarni. Ez lesz a jó megoldás! – határozták el magukat. 

Ketten, Hamusics János és társa, Balázs Sándor a többiek tudta nélkül kimentek a Vadasásához, ahol egy kerékpárbelső gumiba rejtve elhelyezték a robbanóanyagot egy sín alá, majd beállították az órából eszkábált időzítőt a tippadó által megadott időpontra. Ez a vasúti szakasz az utolsó őrháztól is több száz méterre volt, tehát életet, főleg magyar életet egyáltalán nem veszélyeztetett volna a hajnali robbanás. Aztán szórták maguk után a szódával kevert borsot az ajkai rendőrségig, bementek megkérdezni, mi kell az igazolványcseréhez, majd tovább szórták egészen a buszmegállóig és felszálltak a padragi buszra.

Aztán bekövetkezett a robbanás. Csakhogy a kisiklatni tervezett katonai szerelvény korábban elment, így nem siklott ki. A bakter felriadt, kiszaladt megnézni mi történhetett... Ennél a pontnál aztán minimum két verzió van.
Én olvastam a vádirat első, eredeti változatát, ami szerint egy negyven centis síndarab robbant ki és egy tolató mozdony lezökkent a hiányzó síndarabnál. A későbbi változatban az szerepel, hogy nagyobb volt a kiszakadt sín és ki is siklott a szerelvény. Az általam olvasott változatban a tippadók mindketten rendőrök voltak, nevük azonban nem szerepelt a vádiratban, főleg nem az ügy vádlottjai között.

Aztán eltelt egy hónap, a rendőrök nyomozgattak, kihallgattak több bányászt, végül családi nézeteltérés után egyikük élettársa tett feljelentést. Aztán beindult a gépezet. 

A fennmaradt dokumentációban szó sem esik arról, hogy szovjet katonai szerelvény ellen tervezték a robbantást és voltak tippadó rendőrök. Az is érdekes momentum, hogy már a rendszerváltás után az üggyel foglalkozó dr. Kahler Frigyes asztaláról, hivatali szobájában eltűnt az ügyre vonatkozó dosszié. Csak hát volt a páncélszekrényben egy másolat, ami megmaradt. Sajnos ez már a második verziót tartalmazza.

A letartóztatások és a bírósági kihallgatásokkal szinte egyidejűleg megkezdődött a közvélemény ellenük hangolása, főleg a bányászoké. Magam is hallottam, hogy a hajnali munkásvonatot akarták felrobbantani, hogy meg akarták mérgezni nikotinnal az ivóvizet. Másik variációban be akarták oltani nikotinnal a Pál majori birkákat, és amikor a rendőrök kimennek nyomozni, akkor ők elfoglalják az ajkai rendőrkapitányságot. Padragon a mai napig sokan elhiszik, hogy bányásznapon felrobbantották volna a színpadot, a nagyfeszültségi vezetéket, hogy az áramkimaradás miatt ne tudjanak a mélyben levők kijönni...

Hamusics János özvegye elmondta és több korabeli szemtanú megerősítette, hogy egy nap nem engedték leszállni a váltást és hazamenni a kijövőket egy nagygyűlés miatt, amin két, egymásra helyezett asztal tetejéről belügyesek szónokoltak a bányászokhoz, hogy a robbantók ellen hangolják a megjelenteket.

Balázs Sándor az ügy másodrendű vádlottja, aki egyedül van már csak életben, szintén érdekes dolgokat tud mondani a nyomozás lefolyásáról. Először minden további nélkül jegyzőkönyvbe vették, hogy szovjet katonai szerelvény ellen csinálták a robbantást azért, hogy újra kirobbanjon a forradalom. Aztán néhány hét múlva mindent újra írtak, kihagyták belőle a szovjeteket, és felhívták a figyelmüket, ha még egyszer valaki ezt szóba hozza, mindannyian lógni fognak. Feltehetően attól tarthattak, hogy beavatkozik az ügybe a szovjet hatóság és annak beláthatatlan következményei lehettek volna. Aztán az egyik nap vigyorogva közölte velük a kihallgató: „Akár ki is mehetnének már, de a bányásztársaik agyonvernék magukat!”. Akkor nem tudták, mire gondoljanak, de úgy látszik, jó talajra hulltak az elvetett konkolymagok. A mai napig vannak, akik elhiszik és igaznak tartják az akkori propagandát.

Hogy mi lett a sorsuk?

Hamusics Jánost a veszprémi börtön udvarán 1967. február 17-én kivégezték. Bátran, egyenes tartással ment a bitófához, majd elköszönt a sápadt és a hajnali hidegben ott didergő kivégzésére megjelentektől: „Viszontlátásra uraim!” majd elkezdte énekelni a Himnuszt...

Az akkori rendszerre jellemző, hogy Hamusics János fiához írt búcsúlevelét az ügyész nem továbbította, hanem elégette.

Társai, Balázs Sándor másodrendű vádlott, és a többiek súlyos börtönbüntetéseket kaptak. Molnár János meghalt a börtönben, Illés Dezső, és Buzás István sem élt sokáig a kiszabadulásuk után. Kárpótlást egyikük családja sem kapott. Megjegyzem, hogy több bírói szakvélemény szerint az akkor érvényben lévő törvények szerint is csak legfeljebb nyolc év börtönt kaphatott volna, nem halálbüntetést.

Litvániában az oroszok által elfogott és kivégzett partizán parancsnokot az ország függetlenné válása után törvényileg a negyedik köztársasági elnöknek nyilvánították. Finnországban, Észtországban, és a letteknél is hősként tekintenek a szovjeturalom ellen harcolókra csakúgy, mint azokra, akik Franciaországban vagy Olaszországban fegyverrel, vagy más módon segítették a megszálló németek elleni küzdelmet. Magyarországon viszont még mindig a múlt árnyai kísértenek.

Most pénteken délelőtt éppen ezért „árnyékoszlató” megemlékezésre kerül sor a veszprémi bíróság udvarán, az egykori bitófa helyén az özvegy és fia, valamint a kivégzés egyik tanúja jelenlétében. 

János, nyugodj békében!

Mayer Ferenc - Hunhír.info