Tizenöt éve én Önben annak a reményét láttam, hogy jobb, emberibb, magyarabb és civilizáltabb világot építünk, mint, amit a kommunista diktatúra ránk hagyott, és amelynek romjai között botorkáltunk több, mint egy évtizeddel a rendszerváltás után is. Hogy kimászunk végre a kádári posványból, beállunk a zuhanyzó alá, és lemossuk azt a bizonyos gyalázatot. 2010-ig kellett várni erre az esélyre. Én akkor már messze nem bíztam úgy Önben, mint húszévesen. Akkor már biztos voltam benne, hogy Ön nem az új Magyarország első, hanem a régi utolsó vezetője. De azt azért reméltem - nem tudtam nem remélni - hogy ehhez az újnak a kapujához mégis az Ön vezetésével fogunk elérkezni. Azzal már tisztában voltam, hogy abból a zuhanyból nem az a hűs, tiszta víz fog folyni, amelyet 2002-ben úgy vártam.

 

De, hogy eleve koszos, rozsdás lé jön majd belőle, és 7 év alatt eljutunk a vegytiszta szarig - azt rémálmomban se gondoltam. 

 

Ez a bélsár tegnap délután az Ön szájából folyt, Viktor. Én pedig csak ültem a gép előtt, újra, meg újra visszanéztem, visszaolvastam, mit mondott, és egyre csak az a kérdés visszhangzott a fejemben:

Ugyanaz, aki az arrogáns megyei pártfunkci stílusában kioktató Horn Gyulát szerény, de könyörtelenül következetes stílusban döngölte a földbe a Közgázon? Az, aki a Terror Háza megnyitóján végleg eltemette azt a világot, amelyben az ellenfeleknek nincs emberi méltósága, ahol a kültelki ököljog pótolja az érveket? Az, aki a TF-en és a Kossuth téren kimondta, hogy ez az ország a magyaroké, és nem az idegen nagytőkéé, meg a rendszerváltás hazai rablólovagjaié? 

 

Ma már szó sincs az ellenfél méltóságáról, csak az ököljogról, Magyarország pedig csak azé a maroknyi magyaré, akik elférnek a Pancho Aréna VIP páholyában.

 

A bársonyszékből emberkedő, nagyképű, tahó bolsi pedig ma 2017-ben, nem más, mint Ön, Viktor. 

 

Akinek egy kemény kritikáktól és mázsás vádaktól súlyos parlamenti felszólalásra csak annyi a válasza, hogy

De még ezt is csak finomkodva körülnyalva, hogy, ha számon kérik, ki lehessen csusszanni az aljas, sunyi szóképből. A kilencvenes évek elejének korlátoltan liberális, de kétségbevonhatatlanul vagány Orbán Viktora még legalább bekiabált volna a beszéd közben: "Buzi Vona!" De Ön ma már ehhez is reménytelenül gyáva.

 

- kérdezem magamtól egy napja. Talán Önnek is néha bele kellene néznie a parlamenti Wc tükrébe, és feltenni ezt a kérdést. Ha érdekli még egyáltalán a válasz, azt biztosan nem a prosztó altesti poénkodáson remegő tokával, joviálisan röhögő öltönyös prolik fogják megadni a bársonyszék mögötti padsorokból. Hanem azok a milliók, akik Önre bízták nem csak a sorsukat, de a reményeiket és álmaikat is. És, akiket ezzel a felböffenéssel aljasabb módon meglopott, mint az összes eddig lenyúlt százmilliárddal.

 

Balogh Gábor