Amikor azt tapasztalja a mai szülő, hogy gyermeke nem kapja meg azt a lelki-szellemi tartást, amire pedig okvetlenül szüksége lenne, vajon tudja,-e, mennyire nem új keletű tragédia ez? Így volt ez nálunk ugyanis már az első világháború előtt is.

„Ökölnyi kis diák voltam, amikor egy napon, hogy az iskolába mentem, az úton egy nyomdászsegéd csatlakozott hozzám. Eleinte nagyon közönséges iskolai dolgokról beszélgettünk. De egyszerre csak elkomolyodott s mint valami túlvilági küldött, egy furcsa, előttem teljesen ismeretlen, még sohsem hallott világról, társadalmi rendről kezdett beszélni. Hol nem lesznek urak s szegények, nem lesz parancsoló s alattvaló, nem lesz katonaság, nem rendőrség. De persze – folytatta – nem fog ez könnyen és simán menni, mert... Mindamellett győzni fogunk, Budapest félig már alá van aknázva. Egy napin adott jelre meggyújtják a föld alá rejtett dinamitokat s romhalom, tűztenger lesz e nagy városé. És akkor jövünk mi az új társadalmi rendszerrel; jaj lesz akkor azoknak!... Félni kezdtem tőle s szinte föllélegzettem, mikor az iskolához érve ez a csúnya, fekete lelkű ember elvált tőlem. Vérbeli szocialista volt.”

Ezt írta egy pedagógiai szaklap m. f. szignójú szerzője – 1911-ben! Akkor jelent meg egy Miklóssy István nevezetű budapesti állami főgimnáziumi tanár „A szabadkőművesség önleleplezése” című könyve. Félelmetes idézeteket közölt szabadkőműves sajtóorgánumokból. Lássunk belőlük most néhányat!

A „Kelet” 1911. március 25-i száma írja: „Az állami iskolák szabadabb szellemű mozgása tágasabb tért nyit a tanítónak szabadkőműves tevékenységre. A tanítónak a szabad eszmék harcosának kell lennie.” Meg kell tehát gyúrni a pedagógusokat: „A Corvin Mátyás-páholy egy páholyközi tanügyi bizottság létesítését kéri abból a célból, hogy a helyesen gondolkodó érdemes tanítónak megkönnyíttessék, különösen a vidéken, a szövetségbe való bejuthatása.” (1911. január 10.)

Ám melyek is azok a bűvös „szabad eszmék”? Mindenekelőtt a vallástól, kifejezetten a kereszténységtől idegen, sőt azokkal ellentétes nézetek. Színi Gyula páholytag testvéreinek elmondta:

„A vallásoktatás káros hatással van a gyermekekre. Maga az a tény, hogy a gyermekeket 1é2 világi tantárgy után, mely őket közös gondolkodásra és együttérzésre akarta tanítani, elválasztja és mindegyiket más-más hitoktató hatalma alá hajtja, elég arra, hogy válaszfalakat építsen gyermek és gyermek közé, ami kárára van az oly szükséges emberi szolidaritás kifejlődésének. De ugyanezen úton gyűlöletre, egymás megvetésére is tanít a hitoktató.” (Kelet, 1910. december 20.)

Amint Miklóssy beszámol róla, a szabadkőműves páholytestvérek leginkább akkor érezték magukat elemükben, ha nézeteik iskolákban való terjesztésének módjait keresték:

„A Deák Ferenc-páholy kívánatosnak tartja, hogy a szabadkőműves tanártestvérek együttesen foglalkozzanak azzal a kérdéssel, hogyan lehetne a mai tanterv keretén belül a szabadkőműves eszméket a középiskola egyes tárgyainak tanításában érvényesíteni...” (Kelet, 1911. május 5.

A szabadkőművesség által támogatott erkölcsi nihilizmust és harcos ateizmust pedig leginkább a szabadkőműves zsoldban állt Galilei Kör képviselte. Az Alföldi-páholy 1911. február 23-i összejövetelén K. E. testvér ki is mondta: „Nincs intézmény, mely jobban megfelelne a szabadkőművesség eszméinek és céljainak, mint éppen a Galilei-kör.” (Kelet, 1911. március 10.) Ám Pfeifer Ignác, a Comenius Páholy főmestere még egyértelműbben fogalmazott a „Kelet”-ben 1911 októberében: szerinte e kör feladata, hogy „a magyar társadalmat abban az irányban segítse átalakítani, amelyben a szabadkőművesség igyekszik átalakítani a sajnos nagyon szomorú irányba, a klerikalizmus karjai közé tévedt magyar társadalmat”. De e páholy egyik korábbi (1909. évi) jelentésében is már ez állt:

„A Galilei Kört védelmünkbe vettük és a szabadkőművesség hathatós pártfogásába ajánlottuk. Nem eredmény nélkül. Harminc páholy, és pedig [következnek a nevek] fogadta szeretettel erkölcsi és anyagi támogatásába a Galilei Kört.”

A Galilei Kör az érettségizett diákokhoz e felszólítással fordult évente:

„Az érettségizett diákokhoz. Barátaink! A középiskola, melyről majd meg fogjátok tudni, hogy nevelésben az uralkodó osztályok és az egyház érdekeit szolgálta... elhallgatta előttetek a modern tudományos kutatás legnagyszerűbb eredményeit. Természeténél fogva kritizáló gondolkozástokat értelmetlen és hazug vallásos tanításaival megrontotta...”

Szinte nem volt a századfordulótól olyan szabadkőműves sajtóorgánum hazánkban, amely ne üzent volna hadat folyton a „klerikalizmus”-nak. Így a „Szabadgondolat” írja (1911/2. szám):

„Ám ha taktikai és célszerűségi szempontból indokolt is a vallás elleni harc kikapcsolása, nem jelentheti azt, hogy a vallást magát, a dogmákká jegecesített hitelveket, ezeknek az alapján fölépülő morált és világfölfogást olyannak tartsuk, amely ellen a küzdelmet fölvenni nem szükséges vagy nem érdemes.”

Ugyanez évi 4. számában pedig fehéren-feketén leszögezi:

„A vallás csak olyan méreg, mint az alkohol. Butít, gyilkol, aljasít.”

1910. október 14-én tizenöt budapesti páholy együttesen ülésezett. Ezen Somogyi Béla tanár a Tanítók Szabad Egyesületéről így szólt:

„Megindítottuk újra lapunkat [Uj Korszak – m . f.], a mai napon jelent meg, a mai napon küldtük szét 22 000 példányban. Küzdeni akarunk, hogy a tanító megélhessen, de ezen a réven egyúttal becsempésszük a mi tudományos, szociológiai és pedagógiai föladatunkat. Mi, akik az egyesületet megalapítottuk, vezetjük és a lapot csináljuk, szabadkőművesek vagyunk. Az egyik alelnök Pfeifer Ignác testvérünk, műegyetemi magántanár, a másik Kemény János testvérünk, elemi iskolai vezető-tanító. A főtitkárunk fölvétel alatt áll, a titkár, a pénztáros, ellenőr, a választmányi tagok többsége szintén testvérünk. Ez tehát szabadkőműves tanárok és tanítók alapítása és ez nem is lehet más a jövőben sem, mint szabadkőművesi intézmény!” Majd még hozzátette: „a tanító mint a demokrácia embere áll a küzdőtéren”, szemben a pappal, „ki az elnyomó osztály érdekeit képviseli és ennek szolgálatában áll, midőn a tömegbutaságot iparkodik konzerválni”.

A recenzens részben Miklóssy könyve, részben a saját tapasztalatai alapján meglehetősen borúlátónak bizonyult:

„Nem vettem át az összes idézeteket, melyeket Miklóssy fölsorol művében, melyek ifjúságunk oktatását s nevelését illetik. Azt hiszem, e szemelvények is eleget mondanak, ha ugyan nem is sokat már. A viszonyok jelen alakulásai mellett tekintve a jövőbe, aligha kell valami erősen pesszimisztikus látószög alatt néznünk, hogy igazat adhassunk K. E. hárompontos testvérnek: „Méltán nézhetünk telve reménnyel az Új-Magyarország jövendő oszlopai elé.”.”

(Katholikus Nevelés. A magyarországi római katolikus Hittanárok és Hitoktatók egyesületének szakközlönye. Szerk.: Aubermann Miklós. Budapest, 1911. december 20. 439. old.)

Mindenesetre, mondhatnók, akkor azért még messze nem voltak olyan állapotok, mint 1945 után. Jelen volt ugyan a szabadkőművesség iskoláinkban már akkor is, de nem teljhatalmúan. Mutatja ezt az alábbi akkori hírcikk is.

„Kereszteletlen gyermekek és a hittani osztályzat. Egy szegedi tisztviselő két gyermekét nem kereszteltette meg s mikor gyermekei iskolássorba kerültek, hittanbórára sem engedte őket. Így ebből osztályzatot nem kaphattak. Az ügy a miniszter elé került, ki rendeletében kimondotta, hogy a hittani osztályzat elengedhetetlen kelléke a bizonyítványnak, ennélfogva aki a hittanból nem vizsgázik, illetve jegyet nem kap, nem mehet fel magasabb osztályba. A gyermekek tehát ismételni kötelesek az osztályt.”

(Katholikus Nevelés. A magyarországi római katolikus Hittanárok és Hitoktatók egyesületének szakközlönye. Szerk.: Aubermann Miklós. Budapest, 1911. október 20. 372-373. old.)

„Budapest félig már alá van aknázva” – olvassuk 1911-ből. Boldog idők voltak, akkor még beérték félmunkával is a derék vakolómesterek.