Aki ismeri az 1789-es francia forradalom utáni jakobinus diktatúra, vagy az 1871-es párizsi kommün történéseit, mindjárt megérti, mi miért történt Magyarországon 1919. március 21-étől augusztus 1-ig, hazánk első kommunista megszállása alatt.

Sok ezen időszakot megörökítő emlékiraton hágtam át magamat, s ezek mind arról szóltak, hogy a szó szoros értelmében degenerált személyek vették kezükbe a gyeplőt. Évtizedeken át őket magasztalták mégis mindenütt.

„Dicsőséges Tanácsköztársaság!” Istenem, hányszor hallotta ezt a megfogalmazást az ember e napon évtizedeken át! Milyen érdekes, Fekete István ifjúsági elbeszéléseit, regényeit tanították – kivéve egyet, amelynek viszont még a címét sem volt tanácsos kiejteni. A „Zsellérek”-et, merthogy az pont leleplezte az akkori kommunista megszállást. De most nem idézek belőle – rovatomban már sokszor megtettem.

Idézek viszont egy Horthy-korszakbeli – a kor egyik jeles historikusa, Lukinich Imre hitelesítő előszavával ellátott – rövid történelemkönyvet. Nem miniszteri főtanácsos, címzetes egyetemi tanár vagy bankigazgató írta. Nem. Egy egyszerű magyar ember. Egy néptanító az elszakításra ítélt, aztán mégis visszatért Sopron környékén lévő Pusztacsanádról. Íme az idézet: 

„1919. március 21-én Károlyi kormánya átadta az országot a kommunistáknak, akik Kun Béla vezetésével megkezdték romboló munkájukat. Elkobozták a birtokokat és az ipari, pénzügyik, kereskedelmi vállalatokat, elvették az ingóságokat, gyűjteményeket és mindazt, minek értéke volt. Megtiltották a Himnusz, a Szózat éneklését, az iskolákban pedig a hittan tanítását. Eltörölték a bíróságokat és helyettük tanulatlan, istentelen emberek önkényesen, minden törvény nélkül ítélkeztek. Adófizetés nem volt, de ehelyett mégis némely község 40-50-szeres adót fizetett, úgyannyira, hogy volt oly elszegényedett község, ahol egy csirkét sem lehetett találni. Különösen azok a községek voltak a zsarolásoknak kitéve, amelyek a főbb kommunista fészkek közelében, vagy a nagyobb útvonalak mellett terültek el. Az ország éhezett, de a kommunista vezetőség és azok, akik leginkább a dologkerülőkből, a háború alól kibújni akarókból kerültek ki, pazaroltak és dőzsöltek. Kegyetlenkedéseikben nem ismertek határt, urat, földmívest, iparost egyaránt sújtottak. Községek, melyek már teljesen kimerültek és többet adni nem tudtak. Vérfürdő színhelyei lettek. Százával lógtak a fán a becsületes emberek, a háborút viselt földmívesek. A képviselőház pincéje kiváló tudósok, becsületben megőszült papok, derék iparosok kínzókamrája lett, ahol tűszúrásokkal, csonkításokkal vették el a közért annyit fáradozók életét.

Az antant eközben még jobban megszűkítette hazánk határát és engedélyt adott a cseheknek és oláhoknak további hódításokra, illetve foglalásokra. A kommunista hadvezetőség toborzott és a cseheket visszaszorította, de az oláhoknak sikerült egészen a Tiszáig nyomulniok. Az antant ekkor felszólította a kommunista köztársaságot, hogy vonja vissza hadait a cseh frontról és akkor az oláhok is vissza fognak vonulni. A vörös hadsereg el is hagyta a cseh frontot, de az oláhok nem vonultak vissza, hanem 1919. augusztus 3-án Budapestet is elfoglalták. A kommunista vezetőség Ausztriába menekült, az oláhok pedig azokon a területeken fosztogattak, ahol a kommunisták még hagytak valamit. November 14-én az oláhok végre eltávoztak Budapestről és két nap múlva, november 16-án bevonult Horthy Miklós vezérlete alatt a Szegeden alakult nemzeti hadsereg.”

(Szarvas László: Magyar történelem. Budapest, 1939. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. 72. 74. old.)

Ha most megkérdeznénk találomra embereket, hogy a fentebbi tömörséggel el tudnák-e mondani, mi is történt hazánkban 1919-ben e naptól kezdődően még további 133 napon át, vajon tudnának-e olyan világosan felelni, mint az idézett pusztacsanádi néptanító? Tudom, a kérdés költői, a válasz pedig hipertóniához vezet.