Bangha Béla jezsuita atya egyik konferenciabeszédében egykor arra világított rá, hogy korunk „megmondóemberei” többnyire arról ismerhetők fel, hogy olyasmiről beszélnek vagy írnak, amit valójában nem is ismernek.

„A modern nő és a keresztény nő” című beszédében ekként fogalmazott:

„Ma a legmodernebb szavak egyike ez: „modern”. Mindenki büszke arra, hogy „modern”, de kevesen vannak tisztában e szó értelmével.

Akárhányan nem is tudják, mit jelent a „modern” szó. Egy társaságban pár év előtt nagyban tárgyalták a bitument; mindenki nagy tudós akart lenni ebben a dologban s kiderült, hogy senki sem tudta, hogy tulajdonképpen mi hát az a bitumen? Így vagyunk a modernséggel is. Minden fiatal gyerek, aki valamiről egy kis cikkecskét írt, minden kereskedő segédecske, minden flaszterkoptató hangoztatja, hogy ő modern, pedig nem tudják ennek a szónak a jelentőségét.”

(Dr. Bangha Béla Jézustársasági áldozópap által a nagyvárad-olaszi plébánia-templomban 1914. március hó 17-22. napján tartott Konferencia beszédek (bő kivonatban). A nagyváradi latin szertartású egyházmegyei hatóság 965/1914. március 20. számú engedélyével kiadja a Katholikus Népszövetség Nagyváradi Szervezete. Nagyvárad, 1914. Szent László-Nyomda Részvénytársaság. 3. old.)

Amint a „bitumen”-ről nincsen fogalmuk, ugyanúgy az „inkvizíció”-ról sem. E szó a kegyetlenség, a kínzás, a szadizmus szinonimája sokak számára. 

És a valóság?

Örökös céltáblája a vallásgyűlölő, keresztényellenes, sőt gyakran az önmagukat kereszténynek tartó köröknek is az inkvizíció. Annak mibenlétéről, jelentéséről, forrásairól azonban halvány fogalmuk sincsen. Mégis tüzelnek: „Az a gyilkos inkvizíció!” 

Különösen is jellemző, hogy a kizárólag a katolikus egyház történelméhez kapcsolt inkvizícióról egyetlen katolikus hitvédelmi művet vagy történelemkönyvet sem ismernek – vagy ha netán mégis, elhallgatják azok idevágó tartalmát.

„Audiatur et altera pars.” Hallgattasson meg a másik fél is, mondják mégis. Igen, hallgattasson meg. Ezért következzék hát három szemelvény három katolikus műből.

Az egyik Wick Béla atya tollából való. Arra a sokat emlegetett feltevésre, hogy „az inkvizíció a katholikus vallás türelmetlenségének a jele”, így reagált:

„Az inkvizíció, vagyis nyomozás, amennyiben az a katholikus vallás érdekében fennálló egyházi intézmény, arra való, hogy az Úr Jézus tanításának tisztasága és épsége felett őrködjék s azt a támadásokkal szemben megvédelmezze. Az egyháznak ez a hatásköre, ez a feladata. Ezt a kötelességét teljesítette az egyház az apostoli időktől kezdve (Kor. II. 5.) mindenkor s püspökei útján teljesíti ma is s a jövőben is teljesíteni fogja, nem türelmetlenségből, hanem Krisztus meghagyásából.

Az állami hatalom szigorú törvényeket szabott a társadalom rendjét és békéjét is veszélyeztető konok eretnekekre, ezt az állam a saját politikai és társadalmi érdeke szempontjából tette. Hogy pedig az állami hatalomnak ez a védekezése milyen szigorú büntető eljárással történt, hogy Spanyolországban vagy másutt mennyire voltak indokoltak vagy nem az akkori törvénykönyvek büntető szakaszai, ennek pártatlan megítélésére folyamodjunk az elfogulatlan történelem bizonyos adataihoz s ha visszaélések fordultak elő, vonjuk felelősségre értük az illetékes világi hatalmat, de nem az egyházat.”

(Hitvédelmi Zsebkönyv. Budapest, 1914. „Élet” Irodalmi és Nyomda Rt. Nihil obstat. Cassoviae, die 2. Martii 1913. P. Paulus Paluscsak O. P. Libr. Censor. 1181/1913. Imprimatur. Cassoviae, die 2. Martii 1913. Augustinus Episcopus [+Fischer-Colbrie Ágost]. 57-58. old.) 

A szerző az inkvizíció tisztázása kapcsán utal műve egy másik címszavára, melyben az inkvizíció kapcsán felhánytorgatott „türelmetlenség” valódi katolikus értelmezését nyújtja, cáfolva azt a közhiedelmet, hogy „a katolikusok türelmetlenek”:

„Az igazi katholikus ember nem türelmetlen más vallású embertársaival szemben, mivel vallásának parancsa szerint még ellenségeit is szeretnie kell. Az igazi katholikus ember örül, ha más vallású emberben vallásos buzgóságot lát. A történelem s a mindennapi tapasztalat arról tanúskodik, hogy tulajdonképpen a katholikus vallásnak kellett s kell ma is sokat szenvednie a más vallásúak türelmetlensége miatt. Innen van a katholikus vallás szabadságának a korlátozása, az a sok gúny és rágalom, melyet a katholikus vallás és intézményei ellen rendszeresen szórnak, különösen a nem keresztény napisajtóban.

Ami a bűnt, a tévelyt illeti, ezek helyeslése esztelenség lenne, azért ellenök küzdeni az úr Jézus példája szerint mindenkinek kötelessége, nem a türelmetlenség eszközeivel, hanem felebarátunk javát célzó okos szelídséggel.”

(Hitvédelmi Zsebkönyv. Budapest, 1913. „Élet” Irodalmi és Nyomda Rt. Nihil obstat. Cassoviae, die 2. Martii 1913. P. Paulus Paluscsak O. P. Libr. Censor. 1181/1913. Imprimatur. Cassoviae, die 2. Martii 1913. Augustinus Episcopus [+Fischer-Colbrie Ágost]. 112. old.) 

A másik mű Harza Lajos egyháztörténete. Ebben a szerző így bontja ki az inkvizíció mibenlétét:

„Az inkvizíció föladata

Kevés történelmi eseményt ítéltek meg annyi rosszindulattal és annyi félreértéssel, mint az inkvizíciót. Az inkvizíció feladata volt a veszedelmes, vallási tévtanítókat kikutatni (innen a neve), leleplezni, megtéríteni és ha szükségesnek látszott, megbüntetni.

Az inkvizícióról csak akkor lesz tiszta fogalmunk, ha nem kerüli el figyelmünket, hogy háromféle inkvizíció létezett, úgymint: 1. tisztán egyházi, 2. vegyes (egyházi és állami) és 3. állami inkvizíció.

1. Egyházi inkvizíció

1. Az egyházi inkvizíció (=keresés, kikutatás) egyházi hitnyomozó törvényszék volt, helyre az a feladat hárult, hogy az eretnekeket kikutassa, visszatérítse vagy megbüntesse, ha nyakasok voltak. Az egyházi törvényszék eljárása és ítéletei sokkal enyhébbek voltak, mint az állami törvénykezésé. Minden egyesületnek, társaságnak joga van a szabályokat meg nem tartó tagjait figyelmeztetni, büntetni, esetleg ki is zárni; így a katolikus Egyháztól, a legnagyobb társaságtól sem vitatható el ez a jog.

2. Vegyes inkvizíció

2. A középkorban a keresztény államok az Egyházzal karöltve munkálkodtak alattvalóik testi-lelki jólétén. Ezért az állam az Egyházat bíráskodásaiban mindig támogatta. A középkorban támadt eretnekségek, mint az albiak, katharok és a waldiak nemcsak az egyházra, hanem az államra is veszedelmesek voltak. Így azután mind az Egyháznak, mind az államnak érdeke volt föllépni ellenük. Az Egyház tehát kikutatta az eretnekeket, iparkodott őket meggyőzni, s ha ez nem sikerült, átadta az államnak s ez büntetett.

3. Állami inkvizíció

3. Állami inkvizíció volt az úgynevezett spanyol inkvizíció. Spanyolországban igen sok szidó és mohamedán, hogy boldogulását elérje, színleg keresztény lett, titkon azonban a kereszténység legádázabb ellensége maradt. Az állam ezek ellen az inkvizíció felállításával védekezett. Figyelembe véve tehát ennek a kornak sajátos viszonyait, érthetőbbé válik az a nagy keménység és kegyetlenség, mely a spanyol inkvizíciónak sokszor túlzott velejárója volt. A pápa ismételten gáncsolta kegyetlenségeit, de így is körülbelül 300 évig tartott s körülbelül 4000-re tehető (és nem többre) az áldozatok száma.

A hitújítás idejében a protestánsok és katolikusok egyformán fordultak az inkvizíció eszközeihez. Luther, Kálvin és Melanchton halálos ítéletet kívántak azokra, akiik tévtanításaikat nem akarták elfogadni. Mind a két oldalon voltak hibák. Mivel azonban a protestánsok tévtanításaikat sokszor fegyverrel iparkodtak terjeszteni, a katolikus államok hasonlóképpen szigorú inkvizícióval védekeztek ellenük.

Az inkvizíció sok bajt hozott az emberekre. De igen sok vád, melyet rovására fölhoznak, üres koholmány s hiába erőlködnek a katolikus Egyház ellenségei mindezt az Egyház számlájára írni. A középkorban az inkvizíciónak feladata sok tekintetben olyan volt, mint a mai korban a rendőrségé. Ennek is kötelessége kinyomozni, kikutatni az államra veszélyes elemeket (kommunistákat) s büntetés végett átadni őket a bíróságoknak.

Az inkvizíció szigora, borzalmainak nagysága elenyészően csekély a francia forradalom vagy a kommunisták oroszországi kínzásaihoz s kivégzéseinek számához és az 1919. évi magyarországi borzalmaihoz képest.

(Dr. Harza Lajos: Katolikus egyháztörténelem a polgári iskolák számára. Negyedik kiadás. Budapest, 1942. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda. Nihil obstat. Dr. Ferdinandus Ohmacht censor dioecesanus. Nr. 5125. Imprimatur. Strigonii die 30. Junii 1942. Dr. Joannes Drahos vicarius generalis. 49-50. old.)

A harmadik mű pedig Aubermann Miklós egyháztörténete, amelyben további fontos részletek olvashatók e tárgyban „A középkor szociális eretnekségei s az inkvizíció” címmel:

„A waldiak

A XII. században veszedelmes eretnekségek az egész társadalmat fölforgatással fenyegették: vallási tanításuk forradalmi jellegű volt. Ilyenek a waldiak és albiiak.

Tilos szerintük az adófizetés, a hadi szolgálat, a magántulajdon, a házasság; az öngyilkosság hőstett, a felsőbbség a sátán intézménye stb.

E veszélyes tanok hirdetésével nem elégedtek meg, hanem a III. lateráni zsinat szerint »nem kímélik az özvegyeket és árvákat, az öregeket és gyermekeket és pogányok módjára mindent megsemmisítenek és elpusztítanak«.

Az egyház mindig békés úton igyekezett az eretnekeket megtéríteni; III. Ince is követeket és mezítlábas prédikátorokat küldött hozzájuk, de midőn ezek a védtelen hittérítőket, sőt Catelnau Pétert, a pápai követet is megölték, keresztes háborút hirdetett ellenük, mely húsz évig tartott.

Az inkvizíció

Hogy az egyház az eretnekségek által fölidézett véres háborúknak elejét vegye, ezeket már csírájukban akarta elfojtani. Azért a III. és IV. lateráni zsinaton (1215) előírta az eretnekek fölkutatását, nyomozását (=inquisitio). Ezen nyomozó intézmény felállítását a toulousei zsinat (1229) hagyta meg. Néhány évre rá dominikánusokra bízták vezetését. Az inkvizítorok (egy egyházi s két világi) kötelessége volt kutatni s megállapítani, vajon eretnek-e valaki. A makacs eretneket átadták a világi hatóságnak azzal a szokásos meghagyással, hogy a »vádlottat kíméljék meg és ne rabolják el életét«. Ezzel az egyházi hatóság dolga véget ért.

A világi hatóság ezután keményen járt el az eretnekekkel szemben; rendszerint vagyonelkobzással, számkivetéssel, halállal büntették őket; II. Frigyes tűzhalált szabott ki rájuk, melyet nem egy pápa rosszallt.

A büntetések, igaz, túl szigorúak voltak, de az akkori korban minden büntetés szigorú, gyakran hajmeresztő volt. A hit pedig oly erős volt, hogy az ez ellen vétőket akkor a legnagyobb gonosztevőknek tartották. E szigorú büntetésekre különben is az eretnekek véres pusztításai adtak okot. Hiszen az akkori eretnekek nem csak az egyháznak, hanem az államnak alapjait is támadták és fenekestül fölforgatni igyekeztek. Azért ma sem tűrné meg őket bármely ország világi hatósága; amint a fölforgató elemeket tényleg ma is nyomozzák (detektívrendszer).

Az inkvizíció visszaéléseiben az egyes népek vérmérsékletének is volt része. Innét van, hogy egyes országokban, például Németországban és nálunk vagy egyáltalán nem ismerték az inkvizíciót, vagy csak néhány évig tűrték. Viszont Spanyolországban nagy hatalomra tett szert.

A spanyol inkvizíció

Az inkvizíciót Spanyolországban Ferdinánd és Izabella szervezték újjá (1481), azzal a titkos céllal, hogy a királyi hatalmat növeljék, a nemesit megtörjék. A király nevezte ki a nagy inkvizítort (dominikánust) és az összes tisztviselőket; ítéletet az ő nevében hoztak. A szabályok is tőle valók. Az elítéltek vagyonát az állam elkobozta, egy ok, mely miatt az áldozatok száma oly nagy és bizonyára nagyobb, ha az egyház ezen intézménytől távol marad és nem kutatja, vajon csakugyan eretnekség forog-e fönn az egyes esetekben. A spanyol inkvizícióval püspökök és pápák is gyakran harcoltak. A toledói prímást (Caranza Bertalant) egy alkalommal a pápa is alig tudta megmenteni az inkvizíció kezeiből. Nem lehet tagadni, hogy Spanyolország hatalmának tetőpontján épp az inkvizíció korában állt, mely a belső visszavonást, a népek megölőjét, csírájában elfojtotta. Kivált a mórok és zsidók ellen bizonyult be hasznosnak, mert ezek színleg megkeresztelkedtek, de titokban a keresztény állam ellen veszélyes aknamunkát folytattak.

(Dr. Aubermann Miklós: Katholikus egyháztörténet leánypolgári iskolák IV. osztálya számára. Képekkel és egy műmelléklettel. Negyedik kiadás. Budapest, 1919. Szerző kiasása-Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda Rt. Nihil obstat. Dr. Ludovicus Makay censor. Nr. 153. Imprimatur. Strigonii, die 6. Februarii 1918. Ludovicus Rajner eppus. Vicarius Generalis Aeppiis. 42-44. old.) 

Íme tehát a másik fél szava. Döntse el ezek után a tisztelt olvasó, kiknek a sorai hitelesebbekk: az inkvizícióról csak gyalázkodó, de tényeket nem közlőké, vagy azoké, akik a fenti szemelvények íróihoz hasonló árnyaltsággal közelítenek e súlyos tárgyhoz?