A soproni népszavazásnak köszönhetően Sopron és a környékén levő nyolc falu megmaradhatott Magyarország birtokában, a felkelők ezzel nem elégedtek meg, ők ugyanis azt szerették volna, ha az egykori Lajtabánság területe újra visszakerülne Magyarországhoz. Emiatt Prónay vezetésével megkezdődött az újabb felkelés előkészítése. A felkelés előkészítői ezúttal Prónay Pál, Sigray Antal és Hir György voltak

A mozgalomról a magyar kormány Gömbös Gyulától szerzett tudomást és utasította Nádosy Imre országos rendőr-főkapitányt a mozgalom leleplezésére. Ez 1922. június 11-re meg is történt, így a magyar kormány számára világossá vált, hogy nem sokára várható a második nyugat-magyarországi felkelés kitörése. Ez azonban sikertelenség esetén az addigi eredmények meghiúsulását is jelentette volna, aminek nagy volt a valószínűsége, mert Ausztria a soproni népszavazást követően fokozatosan közeledett Csehszlovákiához, sőt 1922 elején megkötötték a lany-i egyezményt, amelyben kölcsönös gazdasági és katonai segítséget ígértek egymásnak. Emiatt a magyar kormány felkészült a felkelés - még csírájában való - elfojtására.

Időközben a felkelők három csoportot szerveztek, amely a haditerv szerint három irányból kezdte volna meg a burgenlandi hadműveleteket. Az északi csoport Héjjas Iván vezetésével Magyaróvár térségében gyülekezett, a középső csoport Budaházy Miklós és Szabó József vezetésével Kapuvár, míg a déli csoport Apáthy László vezetésével Körmend mellett gyűlt össze. 

Július 15-én egy kb. 400 főnyi alakulat átkelt a határon és megbénította a telefonos összeköttetést Németújvár, Nagysároslak és Monyorókerék térségében, valamint magyar zászlót tűztek ki Zurány és Pándorfalu településeken.

A magyar hatóságok a déli csoportot lefegyverezték, vezetőjüket, Apáthy Lászlót pedig letartóztatták. A letartóztatás elkerülése végett 38 fő elhagyta Körmendet és átkelt a határon, Karácsfa felé véve az irányt. Itt azonban osztrák csendőrökbe ütköztek, akik tüzet nyitottak a szabadcsapatra. Hosszú tűzharc után a 38 főnyi alakulat visszavonult. Magyar adatok szerint nem szenvedtek veszteséget, míg az osztrákok szerint egy halott és hat sebesült volt a felkelők oldalán.

Az egység ezt követően újra átlépte a magyar határt, ahol azonban őket már a magyar csendőrök várták, akik lefegyverezték az alakulatot. A középső csoportot július 21-én fegyverezték le a magyar csendőrök, míg az északi csoport lefegyverzésére július 27-én került sor.

A magyar hatóságok pert indítottak a szervezkedés vezetői ellen, de ítéletre nem került sor, mert Horthy kormányzótól mindannyian kegyelmet kaptak, az eljárást pedig megszüntették. Apáthy László azonban a vizsgálati fogság ideje alatt öngyilkosságot követett el.

Habár a felkelési kísérlet nem járt sikerrel, a magyar diplomácia ezúttal is kihozta a maximumot belőle. Bethlen István ugyanis hangsúlyozva, hogy a magyar hatóságok milyen keményen felléptek a szervezkedők ellen, elérte, hogy Magyarországot - elsőnek az I. világháború vesztes államai közül - felvegyék a Népszövetségbe, 1922. szeptember 18-án. Másrészt, szintén az újabb felkelési kísérlet hatására tíz, többségében horvát lakta település lakossága, Szentpéterfa kezdeményezésével tüntetésekbe kezdett, amelynek következtében 1923 tavaszán ezeket a településeket is visszacsatolták Magyarországhoz.