Fogadni is lehetne rá, hogy az európai választásokkor kevesebbet beszélnek majd erről, mint arról, hogy hány illegális bevándorlót füleltek le és utasítottak ki, vagy a nemi szerepek „állítólagos” oktatásáról[1] az iskolákban. Miről is van szó, amiről éppen hogy szót sem ejtünk? A Transatlanti Partnerség Egyezményéről (TTIP[2]), amely 800 millió, átlagosan nagy jövedelmű személyt és a világ gazdaságának mintegy felét fogja érinteni[3].

A szabadkereskedelmi egyezményt az USA-val az Európai Bizottság folytatja le a huszonnyolc tagállam nevében. A májusban megválasztandó Európai Parlament-i képviselők feladata lesz az egyezmény ratifikálása. Az ügy még nem dőlt el véglegesen, de 2014. február 11-én, amikor François Hollande államlátogatáson Washingtonban járt, azt javasolta, hogy gyorsítsák fel a tárgyalásokat: „Csak nyerhetünk, ha minél gyorsabban megállapodunk. Ha nem sikerül gyorsan tető alá hozni az egyezményt, akkor arra kell számítanunk, hogy felülkerekedik a félelem az ismeretlentől és a fenyegetettség érzése.”

Csak nyerhetünk, ha minél gyorsabban megállapodunk? Ebben az ügyben épp fordítva, meg kell állítani a liberalizálási hullámot és az amerikai és persze az európai ipari lobbikat, amelyek állandó nyomásgyakorlással újra és újra elindítják a liberalizálás folyamatát. Főleg, hogy az Európai Bizottság tárgyalási felhatalmazásának konkrét elemeit elrejtették az öreg kontinens parlamenti képviselői elől, miközben az EU kereskedelmi stratégiája – ha egyáltalán van ilyen az unalomig ismételt laissez-faire-en túl – jól ismert volt az amerikai National Security Agency (NSA) előtt[4].

Az ilyen, a bevett gyakorlattól lényegesen nem eltérő titkolózás ritkán vezet kellemes meglepetéshez. És valóban, a szabadkereskedelem hirtelen kiteljesedésének az lehet a következménye, hogy az európaiak kénytelenek lesznek elfogadni a hormonos hús, a génkezelt kukorica és a klórozott csirke importját. Az amerikaiak pedig nem érvényesíthetik majd a Vásárolj amerikait! törvényt (Buy American Act), vagyis megtiltják, hogy a közkiadások felhasználásakor az amerikai termelő előnyt élvezzen. A közkiadások növelése nem vezet majd el a munkanélküliség csökkenésére.

Pedig, a TTIP-et épp a foglalkoztatás nevében akarják megkötni. A gyakran a lobbik által készített „tanulmányok” felbátorították a TTIP támogatóit, de általában csak a exporttöbblet eredményeként megjelenő munkahelyekről szól a fáma, és elfelejtik megemlíteni az importtöbblet miatt elveszített munkahelyeket. A közgazdász Jean-Luc Gréau arra emlékeztet bennünket, hogy az utóbbi huszonöt évben a liberalizmus – közös piac, közös pénz, transzatlanti piac – mindig azzal az érvvel tört előre, hogy felszívja majd a munkanélküliséget. Így például az 1988-ban a „1992-es kihívás” címmel megjelent tanulmányban öt- vagy hatmillió új munkahelyet ígértek az Európai Gazdasági Közösség vagy más néven a közös piac bevezetésével. A valóságban azután Európa recesszióba került és három-négy millió munkahelyet veszített[5]…”

1998-ban a multinacionális vállalatok részére és által kitalált Multilaterális Beruházási Egyezményt[6] a tömegtiltakozás darabokra szedte.[7] A TTIP-nek, amely az egyezmény legkártékonyabb javaslataiból többet is átvesz, ugyanerre a sorsra kell jutni.

Fordította: Morva Judit

 SERGE HALIMI